Mindig a saját útját járta

Egy tavalyi interjúban Szolzsenyicin azt mondta, hogy nem fél meghalni, mert a halál egy természetes, de semmiképpen sem végső állomása az emberi életnek.

Putyinnal végül elégedett volt.

A 89 éves Alekszandr Szolzsenyicin szívelégtelenség következtében halt meg, augusztus 3-án, vasárnap este. Személye sokak számára továbbra is szűnni nem akaró rejtély: kommunista volt, aki a kommunista rendszer ellen fordult; író volt, nem mindennapi, megmagyarázhatatlan vallási meggyőződéssel és politikai nézetekkel; Nyugatellenes kifakadásai ellenére a Nyugat hőse volt. Sokan Dosztojevszkijhez és Tolsztojhoz hasonlítják.

Munkásságának első szakaszát nem övezi rejtély. Szembeforulása a sztálinista diktatúrával mindenki számára érthető és világos.

Első műveihez saját élettapasztalata biztosította a témákat: 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban, mert egy magánlevélben Sztálint bírálta. A Hruscsov-korszak nyitottabb politikai légkörében kezdett el írni. Hírnevet az Ivan Gyeniszovics egy napja című 1962-ben megjelent kisregényével szerzett. Hruscsov leváltása után egyre komolyabb kritikák érték, pesszimistának, és kommunista-ellenesnek tartották. A hatvanas évek közepétől már csak külföldön jelentek meg művei. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. 1973-ban jelent meg a szovjet börtöntáborokat bemutató Gulag-szigetcsoport első kötete. Ekkor árulóvá nyilvánították, megfosztották állampolgárságától, és kiutasították a Szovjetúnióból.

Családjával húsz éven át az amerikai Vermontban élt. Itt fejezte be a Gulag-szigetcsoportot és írta meg A Vörös kerék tetralógiát. Visszavonultan élt, nem igyekezett beleépülni az amerikai társadalomba, ritka nyilvános szereplései alkalmával a Nyugat erkölcsi korrupcióját támadta, az amerikai politikát vagy a sajtószabadságot bírálta. Egyesek már akkor reakciósnak, szlavofilnek, orosz nacionalistának és demokrácia ellenesnek bélyegezték.

Újra Oroszországban

A kommunizmus bukása után 1994-ben tért vissza hazájába, ahol először lelkesedéssel fogadták, sokan őt szerették volna látni az elnöki székben. Ám hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Szolzsenyicinnek nincsenek politikai ambiciói. Ehelyett arra ösztönözte honfitársait, hogy ne utánozzák a nyugati demokráciákat, hanem térjenek vissza az ősi ortodox keresztény hithez és erkölcsökhöz. Gyakran adott hangot pesszimizmusának: bírálta a közállapotokat, a korrupciót, Oroszország szellemi hanyatlását. Bírálataival elidegenítette magától a demokrata reformereket, ugyanakkor a nacionalisták táborához sem csatlakozott egyértelműen.

2001-ben kiadott, az oroszországi zsidók történetével foglalkozó, Együtt című könyvével éles bírálatokat váltott ki. Egyesek antiszemitizmussal vádolták, mert túl jelentős szerepet tulajdonított a zsidóknak a szovjet kommunista diktatúra kialakulásában. Kritikusai visszatértek korábbi műveihez és olyan részleteket bányásztak elő, mint pl. azt, hogy az Ivan Gyeniszovics egy napjában, a rabok közül az egyetlen egyértelműen zsidó szereplő rendelkezik a legtöbb privilégiummal.

Szolzsenyicin nacionalizmusa

Szolzsenyicin már a kommunizmust sem a liberalizmus és a demokrácia nevében ostorozta, hanem azért mert úgy érezte, a külföldi eredetű marxista filozófia nevében elnyomja az orosz kultúrát és az ortodox kereszténységben megnyilvánuló orosz spiritualitást.

Történelmi munkáiból világosan kitűnik, hogy egy, az orosz ortodoxia alapjaira épülő és a nyugati individualista liberalizmust elutasító, idealizált cári Oroszország visszatéréséről álmodott. Ez magyarázza meg, hogy miért ellenezte az ukránok önállóságát, miért nem fogadta el a Nyugattal való jó viszonyt ápoló Jelcin kezéből az állami kitüntetést, hogy miért helyeselte a csecsenek elleni háborút vagy, hogy miért ítélte el a Milosevics Szerbiája elleni NATO támadást.

Ez magyarázza meg azt is, miért vált Szolzsenyicin Putyin elnök támogatójává. Putyin Nyugattal dacoló politikájában a független orosz utat fedezte fel, Putyin szövetségében az ortodox egyházzal az erkölcsi megújulás és a nemzeti felemelkedés útjára való visszatérés lehetőségét látta.